A 2001-ben felszámolt szentgotthárdi Kaszagyár csaknem 100 évig megbízható munkahelye volt Szentgotthárd és környéke lakosainak. Gyártmányai közül a mezőgazdasági kéziszerszámok (kasza, kapa stb.) a mai napig a megbízhatóság és tartósság fogalmát jelentik. Említést érdemel az itt gyártott kard és tőr, amelyekkel olimpiákon vettek részt sportolóink.
A kiállítás anyagát részben a Kaszagyár még meglevő épületeiből szereztük, a fényképek nagy részét a gyár régi dolgozói ajánlották fel, a gépmodellek a III. Béla Szakközépiskolából származnak. Mivel a város családjainak nagy részének van emléke a gyárral kapcsolatosan, a kiállítás megnyitóján való részvétel egyben az emlékek felelevenítését is lehetővé tette.
A szentgotthárdi Kaszagyár rövid története (Összeállította: Csuk Ferenc)
Báró Wieser József gyáros, Széll Kálmán közvetítésével 1902 nyarán kiváltotta a kaszagyártáshoz szükséges engedélyeket. A gyárat 2001. január elsején felszámolták.
Az üzem Szentgotthárdi Első Magyar Kasza- és Sarlógyár néven szerepelt 1918-ig. Az üzem működéséhez szükséges kaszagyártó gépeket Mondseeből hozták.
Wieser József először a malomcsatorna kiépítésébe kezdett, megerősítette azt. A csatorna vize által meghajtott turbina kezdetben 120 lóerőt biztosított. 1943-ban már 390 lóerő volt a teljesítménye. Az itt termelt villamos energia hajtotta a gyár gépeit, majd a Bekes csörötneki vizierőművel közösen Szentgotthárdot és a környező kilenc települést látta el árammal.
A termelést indító szakmunkások mind külföldről érkeztek. 1904 elején 50-60 fős, az év nyarán már százfős létszámmal dolgozott a gyár. Köztük csak néhány magyar segédmunkás szerepelt. Még 1912-ben is gondot jelentett a magyar szakemberek képzése, betanítása.
1917-18-ban iparvasút létesült a vasútállomástól a gyárig. Beállítottak egy 80 lóerős turbinát. Megépítették a ma múzeumként szolgáló ún. Stájer-házat, a külföldi szakemberek itt tartására.
Az l. világháborúban hadiüzemmé alakult a gyár: lópatkókat gyártottak. 1914 után a kasza és sarlógyártás mellett világhírű vívópengét, kapát, ásót, lapátot, fűrészt is kezdtek gyártani . A világháború után az addig gyártott lópatkók gépeit átalakították kerti szerszámok gyártására. Az 1930-as években termékek bővítésével már fűrészeket, fogókat, késeket, szecska- és répavágó késeket és vívópengét gyártottak, amit elláttak védjegyekkel is.
A ll. világháborúban ismét hadiüzemmé alakult a gyár. A Kaszagyár tulajdonosa és vezetője 1945-ben külföldre távozott, ezért a gyár addigi formájában megszűnt.
1945 április nyolcadikán már 153 dolgozó vette fel a munkát. A fő termékek továbbra is a kasza, sarló, kapa és a vívópenge lett. A környéket továbbra is a gyár erőműve látta el árammal. 1948-ban megvásárolták a Lipp-féle bankot kultúrotthonnak. 1951-ben szabadtéri színpadot építettek hozzá, majd 1958-ban az udvarát is kiépítették nyári rendezvények számára.
1952-ben profilváltásra kényszerült a gyár: egyre több egyszerűbb mezőgazdasági gépet készítettek. 1963-ban a Szentgotthárdi Kaszagyárat összevonták a szombathelyi és a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárral. Végső profilként a régi kéziszerszámgyártás mellett a talajművelő gépeket, a gyümölcsosztályozókat, a sertés és malac önetetőket gyártottak. Ekkor kezdték alkalmazni a légkalapácsokat a régi farkas kalapácsok helyett. 1975-ben újabb termékszerkezet átalakítás indult. Az addigi termékek mellett vetőgépeket, nagyüzemi nyúl- és báránytartás berendezéseket, ketreces tojóházi berendezéseket is gyártottak.
A nyolcvanas évekre a gyár a Rába Vagon és Gépgyárhoz került. Gyökeres változás kezdődött. A termelt villamos energia már nem tudta ellátni a gyárat, a csatorna fenntartása gazdaságtalanná vált, ezért betemették.
A privatizáció bekövetkezése után a gyárat 2001. január elsejétől felszámolták.
