A XX. században jelentős személyiségek járultak hozzá a település kulturális életének fellendüléséhez, az oktatás és az egészségügy fejlődéséhez, Szentgotthárd várossá válásához. 2020. augusztus 19-én nyílt meg a Szentgotthárdi hírességek csarnoka c. időszaki kiállítás a Pável Ágoston múzeumban.
Az elmúlt évben a Díszpolgárok anno című kiállításon azokról emlékeztünk meg, akiket a város díszpolgári címmel ismert el. Rajtuk kívül azonban mások, lokálpatrióta tanárok, orvosok, történészek polihisztorként is sokat tettek a település szellemi életének felvirágzásáért az előző században. Nemcsak szakterületük kiválóságai voltak, társadalmi feladatvállalásaikkal is hozzájárultak, hogy Szentgotthárd ismert és elismert település legyen megyeszerte. A tehetős polgárcsaládok valóságos mecénásként járultak hozzá a város fejlődéséhez. Méltán emlékezhetünk a vértanú káplánra is, aki az ifjúság nevelésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Kiállításunkon nekik állítunk emléket:
- Desits házaspár
- Hodászi Ede
- Mathiász (Marót) Artúr
- Vakarcs Kálmán
- Dr. Székely Ernő
- Pável Ágoston
- Brenner János
A kiállításon szereplő hírességekről további információkat és képeket talál Értéktárunk Szentgotthárd nagyjai menüpontjában.
Lipováczi Desits Gyula dr. (1840-1904)
A XIX. század végi Szentgotthárd egyik legjelesebb polgára, Széll Kálmán barátja és dr. Vargha Gábor országgyűlési képviselő apósa volt. Királyi közjegyzőként intézte a helyi lakosok hivatalos ügyeit, részt vett több vállalkozás alapításában és igazgatótanácsában. Támogatta a helyi kulturális életet, a segélyegyesületeket. A köz érdekét szolgáló munkásságával nem csak a gotthárdiak tiszteletét vívta ki, de 1903-ban elnyerte a magyar királyi tanácsos kitüntető címet is.
Királyi közjegyző
1840. január 23-án született a Vas megyei Csákány községben. Apja Desits József uradalmi tiszttartó volt. Középiskoláit Szombathelyen, Győrben és Keszthelyen végezte. Jogot Grazban, Budapesten, Bécsben és Prágában hallgatott. Ügyvédi vizsgáját 1864. május 2-án tette le. 1860-ban Vas vármegye szolgálatába lépett, és mint aljegyző működött rövid ideig.
1863-től Szentgotthárdon élt, ügyvédként dolgozott, majd 1875. augusztus 2-án szentgotthárdi és németújvári királyi közjegyző lett. A közjegyzői intézmény Magyarországon ebben az évben jött létre, a posztra az igazságügy-miniszter nevezte ki. A törvény előírása szerint csak feddhetetlen jellemű személy tölthette be a hivatalt. Desits Gyula egyike volt az első kinevezett királyi közjegyzőknek. Feladatuk volt meggyorsítani az igazságszolgáltatás menetét hiteles, azonnal végrehajtható okmányok készítésével és dokumentumok hitelesítésével. A király 1895-ben a közügyek terén elért eredményei elismeréséül nemességet adományozott Desits Gyulának lipováczi előnévvel.
A közéletben
Desits Gyula aktív szerepet vállalt Szentgotthárd közéletében. Községi önkormányzati és megyei bizottsági tag volt, a megyei közgyűléseken is képviselte a település érdekeit. Szinte minden új intézménynek a létesítése körül voltak érdemei. Bekapcsolódott az üzemek irányításába: 1894-ben a Szent-gotthárdi Első Téglagyár Rt. elnöke lett, 1896-ban az Óragyár és a Villamossági Rt. igazgatósági tagjának választották. Közreműködött a Selyemgyár és a Gimnázium létrehozásában is. Tagja volt az 1891-ben alakult Gimnáziumi Bizottságnak, amelynek célja volt az intézmény alapításának előkészítése. 1900-ban a Szent-gotthárdi Közművelődési Egyesület elnökévé választották. Az ő javaslatára támogatta a helyi közgyűlés anyagilag is a Kaszagyár alapítását 1902-ben. Képviselő testületi tagként a szegénység felszámolásáért fáradozott, végrendeletében húszezer pengő értékű ház- és földingatlant hagyott Szentgotthárdra, hogy azt népjóléti célokra használják. A mai József Attila utcában emeletes bérházat építtetett, amit ma is Desits-háznak neveznek a város lakói.
1899. október 26-án Valéria nevű lányát dr. Vargha Gábor ügyvéd feleségül vette. Az eseményen Széll Kálmán miniszterelnök tanúként vett részt. A másik tanú Laky Kristóf kúriai bíró, a szombathelyi törvényszék elnöke volt. A polgári esküvő Szentgotthárdon, az egyházi Körtvélyesen, az ottani evangélikus templomban volt. A másik lányát, Zsófiát 1901-ben denevitzi Bülow Vilmos gróf vette feleségül. A Kossuth utca 6-os számú házát Valéria lánya örökölte, és abban élt férjével, Vargha Gáborral a háború utáni kilakoltatásig. Desits Gyula lakása, irodája a következő, a 8-as számú házban volt. Az irodájában halt meg agyvérzésben 1904. augusztus 16-án.
Desits Gyuláról halála után utcát neveztek el, a korábbi Hosszú utcát. 1945 után azonban ismét átnevezték, József Attila nevét vette fel. A család sírboltját a régi temetőben az 1950-es évek elején lerombolták.
Desits Gyuláné (1839-1925)
Lipováczi Desits Gyuláné, aki engweileni Eglow Matild néven született 1839-ben, svájci származású volt. Családjával Szentgotthárdon a Kossuth Lajos u. 8 sz. alatt élt. Egész életében fáradhatatlanul segítette a nélkülözőket. Desits Gyuláné a gimnázium szegény sorsú tanulóinak ellátását szervezte, közülük több kosztos diákot fogadott. A gimnáziumi tanulók mellett gondja volt a nagyközség szegényeire is, gondoskodott róla, hogy fedél kerüljön a fejük fölé, és meleg ételhez jussanak.
Desitsné származása miatt evangélikus vallásúnak született. Özvegyként egy még maradandóbb cselekedet jelent meg célkitűzései közt. A századforduló előtt érkezett száz, családos órás mester az induló óragyárba szakemberként, akik szintén hívő evangélikusok voltak. Nem volt templomuk, a körtvélyesi (ma Eltendorf) plébániához tartoztak. Desitné 1908 tavaszán a szentgotthárdi fiók evangélikus gyülekezet céljaira magánvagyonából 10.000 koronát ajánlott föl, ezzel megalapítója lett az önálló, helyi misszió egyháznak. Azt kérte, hogy a József Attila (akkor Hosszú) utcában eladó egy holdnyi Galgóczy-féle telket a rajtlevő házzal vásárolják meg a leendő templomuk és lelkészlakuk céljaira. Másfél év múlva érkezett Czipott Géza lelkész az óriási feladat megszervezésére és elvégzésére. Széll Kálmán országgyűlési képviselő közbenjárásával állami segélyt is kaptak. 1911 júniusában kezdődött az építkezés. Desitsné 4500 korona erejéig az orgona, Grazban élő testvére, Eglow Ottilia pedig a nagyharang beszerzését vállalta. Szinte példátlan összefogás kezdődött.
1912. október 20-án volt a templom ünnepélyes felszentelése. A püspök és kísérete már előző este megérkezett, Desitsné látta vendégül és biztosította a szállást. Az áldozatkészség tiszteletreméltó tanújelét adta, a szentgotthárdi evangélikus egyházközség alapítójaként is emlékezünk rá. 1914 őszétől gyülekezete hölgy tagjaival a helyi kórházban láttak el naponta önkéntes ápolói feladatot. Emellett a fronton harcoló katonák családjai és a vöröskereszt részére gyűjtöttek és juttattak el folyamatosan adományokat. Karácsony előtt a gyermekek és rászorulók részére mindig élen járt az adományozásban, annak megszervezésében, összekészítésében.
1925. február 16-án hunyt el 86 évesen. Temetésén az egész evangélikus közösség részt vett, de ott voltak azok is, akikkel vallásra való tekintet nélkül jót tett. Mindenki őszintén tisztelte és szerette. Ma már nem található meg a család kriptája, sem a gyülekezetnek ajándékozott festmény sem, ami Desitsnét ábrázolta.
Gimnáziumunk igazgatója 1952 és 1973 között. Ő kapta meg elsőként a Szentgotthárd Díszpolgára kitüntetést.
1911. november 21-én született Szentgotthárdon az Erzsébet utca 11. számú házban Ruisz Ede és Boda Anna fiaként. Apja halála után hadiárvaházba került. 1928-ban került vissza Szentgotthárdra, ahol a gimnázium VI. osztályában folytatta a középiskolát. 1931-ben jelesen érettségizett és felvették a Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára.
1934 márciusában vezetéknevét Ruiszról Hodászira változtatta, így örökítve meg anyai nagyanyja emlékét.
1936-ban, matematika-fizika tanári oklevele átvétele után rögtön behívták katonai kiképzésre, majd Körmendre helyezték tartalékos állományba. 1939 és 1945 között számos alkalommal behívták katonai kiképzésre. 1940 júliusában a 43. honvéd gyalogezred 3. századával részt vett az erdélyi bevonulásban is. Közben tanított Miskolcon, a Kir. kat. Fráter György gimnáziumban.
Tanári pályája Szentgotthárdon
1940. október 18-án óraadó-tanári minőségben kezdte el tanári pályáját a szentgotthárdi M. Kir. Állami Reálgimnáziumban (a mai Vörösmarty Mihály Gimnázium). 1942. június 30-án nevezték ki rendes tanárrá. Még a tanév vége előtt SAS behívót kapott. A tanulók szülei összefogtak, és a hadkiegészítő parancsnokságnál kérvényezték felmentését, és ennek eredményképpen a katedrán maradhatott.
A katonasággal kapcsolatos utazásai során ismerkedett meg Rozsi Katalin tanítónővel. 1943. húsvét hétfőjén kötöttek házasságot. 1944 márciusában megszületett első gyermekük Katalin, 1948-ban Ede, 1954-ben Gábor.
1945. július 26-án a szovjet hadifogolytáborból elbocsátó igazolást kapott és hazaindulhatott. Szentgotthárdon a házukat kifosztva és lakottan találta, és csak több hónap után sikerült a saját házukban egy szobát visszakapni. Így nyugodtabb körülmények között tudtak élni, és folytathatta a tanítást.
Igazgatói működése
1952-ben kinevezték a szentgotthárdi gimnázium igazgatójának, és nyugdíjazásáig szolgálta az iskolát és a várost.
- Munkássága eredményeképpen az iskolaszanatóriumi oktatás a normál gimnáziumi tanrend szerint folyhatott, és így az ott töltött idő nem jelentett kiesést az ápolt tanulók számára.
- Igazgatása alatt, 1954-ben létesült a diákotthon, és így a környékbeli tanulóknak nem kellett naponta bejárniuk.
- Naponta jelentette a szentgotthárdi meteorológiai adatokat a gimnázium udvarán és tetején elhelyezett mérőeszközök alapján.
- A Hazafias Népfront honismereti bizottságának tagjaként a Szentgotthárdot bemutató tanulmánykötet egyik elindítója és szerzője volt.
- A Szentgotthárd c. lapban rendszeresen jelentette meg a város múltjával kapcsolatos írásait.
Nyugdíjba vonulása után sem szakadt el szeretett gimnáziumától: számtalan érettségi találkozón vett részt.
1992 októberétől a TBC ismét megtámadta meg a szervezetét. 84 éves korában 1995. december 29-én hunyt el.
Élete során hű maradt szülővárosához és szülőházához. Vezetői, pedagógiai munkájában soha nem felejtette el, hogy életben maradásában tanítványai szülei segítették. Az élete során sok szegénységet, nélkülözést tapasztalt, ezért is volt számára elsődleges az elesett diákok támogatása.
Mathiász (Marót) Artúr (1877 – 1956)
A Torontál megyei Máriaföldön született 1877. március 16-án. Apja tanító volt, akit tíz éves korában elveszített, de édesanyja a nehézségek ellenére iskoláztatta a fiát. A szegedi piarista gimnáziumban érettségizett 1895-ben, ezután Budapesten a Bölcsészkar hallgatója lett, és 1899-ben szerezte meg a tanári oklevelet.
Tanár majd igazgató Szentgotthárdon
1900-tól a Szentgotthárdi Reál Gimnázium magyar és német nyelv és irodalom tanára, majd 1912-től 1935-ig az igazgatója volt. Nyugodt, bölcs gondolkodású, mélyen vallásos, de derűs emberként mutatják be a gimnáziumi évkönyvben. „Tanári működését főként a megértő szelídség, a diáknak emberré becsülése jellemezte. (…) Sohasem volt rideg hivatalnok, emelt hangú fölöttes” – írták róla. „Tanár és diák egyaránt elmondhatta, hogy az ő vezetése mellett öröm volt Szentgotthárdon diáknak, tanárnak lenni.” Osztályfőnöke volt Pável Ágostonnak, a későbbi nyelvész és néprajzkutatónak is, aki Mathiasz segítségével elérte a jelesrendűséget és az osztály legjobb tanulója címet nyerte el.
Mathiász (Marót) Artúr sokrétű tevékenységével segítette bebizonyítani a gimnázium létjogosultságát. A két világháború között reálgimnáziumként működött az iskola, 1930-tól tevékenységének köszönhetően iskolaszanatóriumi oktatást is végeztek a gimnázium tanárai. Cikkeket és költeményeket írt és fordított németből. Főbb cikkei: Pázmány Péter stílusa, A királymondakör a magyar költészetben, Körner Tivadar drámai munkái. Amikor az I. világháború kitört, neki is be kellett vonulnia, később azonban felmentették, mert szükség volt rá a front mögötti harctéren. A magyarság érdekeit szolgálta, melyet mutat az a tény is, hogy a bolsevisták halálra ítélték, s a végrehajtástól csak a véletlen által tudott megmenekülni.
Nevét Mathiászról Marótra magyarosította. 1925 nyarán az ő szervezésével helyi és műkedvelő budapesti és külföldi előadóművészekkel közösen tartottak előadásokat egy héten át. A háború befejeződése után, 1945. április 16-án 20 érettségire jelentkezőt az ő irányításával érettségiztettek. 1956. december 6-án Szentgotthárdon halt meg, sírja a régi temetőben van. 2021-ben új síremléket állított a város a Szentgotthárdi Magyar Királyi Állami Reálgimnáziuma bölcs gondolkodású igazgatójának.
Sokrétű tevékenysége
Pedagógiai munkássága mellett a település társadalmi és kulturális életében is aktív szerepet vállalt.
Rendkívül sokrétű tevékenységet fejtett ki nemcsak a gimnáziumban, de Szentgotthárdon is. Többek közt ifjúsági zenekart létesített, 1900 és 1914 között ő szerkesztette a Szent-Gotthárd című lapot. Hivatásának gyakorlása mellett élénk részt vállalt a társadalmi és megyei életben is: Vasvármegye törvényhatósági bizottságának tagja volt, a szentgotthárdi Dalosegyletnek 18 éven át a karnagya, 30 évig pedig az elnökeként tevékenykedett. A szentgotthárdi kaszinó háznagya, a szentgotthárdi jótékony nőegyesület titkára, a szentgotthárdi iparoskör dísztagja, a körmendi Irodalmi és Dalosegyesület tiszteletbeli tagja, a szentgotthárdi járási kórházegyesület és a Magyar Asztaltársaság választmányi tagja volt. Járási tűzrendészeti felügyelőként is tevékenykedett, vezette Szentgotthárd Olvasóegyletét is.
A két világháború közötti legnagyobb hazai diákszövetség, a Foederatio Emericana Nagyrendje (Katolikus Magyar Egyetemi és Főiskolai Bajtársi Szövetség) szentgotthárdi szervezetének subpriorja (vezető helyettese) volt.
Dalárda
A Dalárda - mely 1939-ben újjáalakult – alapszabályán olvasható szöveg Marót Artúr alkotása. A dallamot is ő komponálta.
„A dal a szívnek öröme,
a dal vigasztalásunk,
a dal az élet melege
a dal a boldogságunk!
Aki dalolni tud s szeret:
rossz ember nem lehet!
Ha bánatod, örömed van:
örülj, busulj a dalban!”
Vakarcs Kálmán 1872. október 5-én született Szatmárnémetiben. Már szülővárosában, diákként rendszeresen írt a „Szatmár és vidéke” hetilapban. Kassán volt katona, ahol vonzódott a felvidék néprajza iránt. 1897-től a szerbiai Nagykikindára került gimnáziumi tanárnak.
Tanár Szentgotthárdon
1920 májusában helyezte a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium a gimnáziumunkba a magyar – latin szakos pedagógust. Később kinevezték igazgatóhelyettesnek. Javasolta a bejáró tanulók számára az internátust, a szegény sorsúak részére az ingyenes étkezést, a szorgalmas diákoknak pedig ösztöndíj adását kezdeményezte. Lelkiismeretes, következetes, szociálisan érzékeny nevelő volt. Gondolataival, javaslataival a Trianon utáni nehéz időkben segítette a gimnáziumi tanulók pályaválasztását. A szülők bevonásával szinte családonként, az anyagi lehetőségeiket is figyelembe véve „terelgette” a diákokat életük egyik legfontosabb döntése idején. Bevonta őket az adatgyűjtésbe, főleg a vidéki tanulók voltak segítségére. Nyugdíjazásakor, 61 évesen kollégái nevében tanártársa, Ruzsics Béla búcsúztatta megható szeretettel: „mert az egyszerű életkeretet el nem lankadó, buzgó, lelkiismeretes, lelkes tanári munkásság töltötte ki. (…) Szelíd lelkű, gyengéd, szerető atyja volt az ifjúságnak.” Csak a katedrától vált meg, a munkától nem.
Újságíró és helytörténész
Ilyen volt Kuntár Lajos is, aki később tudósító társa is lett osztályfőnökének a Vasvármegyénél. Vakarcs Kálmán írta meg Szentgotthárd és a közvetlen környékben történteket, volt diákja pedig a járás távolabbi falvainak eseményeit.
Kezdetektől lelkesen támogatta az Iskolaszanatórium létrehozását. „Az iskola, a tanári kar szerepe a tüdőbaj elleni harcban…” című pályázata segédkönyv volt tanár társai számára.
Már Szentgotthárdra érkezésétől fogva tudósítója volt a Szentgotthárdi Szabad Népnek, a Hírnek, a Vasvármegye, a Dunántúli lapok, a Budapesti hírlap, a Harangszó, az Ifjúság és Élet, című lapoknak, publikált az Országos Tanáregyesületi Közlönyben és az Ethnográphiaban.
Közéleti tevékenysége
Aktív közéleti tevékenységei közül kiemelendik a Néprajzi Társaságban, az Országos Középiskolai Tanáregyesületben, Közművelődési Egyesületben, a Kaszinóban, az Állatvédő Egyesületben végzett munkája. Presbiternek választották a helyi evangélikus közösségben, díszelnöknek az Evangélikus Diákszövetségben. Élen járt a helyi ismeretterjesztésben. Számos előadása volt vasárnap délutánonként a Szentgotthárdi Közművelődési Egyesületben. Nyomtatott munkáiból pedig rendszeresen felolvasásokat tartott.
Néprajzi és helytörténeti kutatásai
1933 után az újságcikkek írásán túl elsősorban a szentgotthárdi járás néprajzát, természeti és történeti vonatkozásait kísérte figyelemmel. Évekig tartó adatgyűjtést követően, helytörténeti kutatásai nyomán számos értékes könyve, kézirata, leírása jelent meg. Elsőként 1929-ben „A szentgotthárdi fazekasok készítményei” című tanulmánya jelent meg. 1933-ban a „Tuskóhúzás a szentgotthárdi járásban”, majd 1935-ben a „Szentgotthárd és környékének ismertetése” című könyve. Ezt követte 1939-ben a sokkal részletesebb, alaposabb munka, "A Szentgotthárd– muraszombati járás ismertetése”. Ebben a könyvében járásunk műemlékei, kulturális nevezetességei mellett összegyűjtötte a legjelentősebb egyházi és világi személyeket is, ismertetve röviden életrajzukat. Kutatásaival három évtized alatt sikerült összegyűjtenie és ezáltal megmentenie az utókor számára az itt élő lakosság hagyományait, szokásait, melyekről kitartó munkája nélkül ma már nem is tudhatnánk. Fáradhatatlanul végzett tevékenységét 1920 és 1951 közt folytatta környékünkön.
Felesége elhunyta után lányához költözött Csórra. Ott halt meg csendesen, szinte munka közben 1952. március 3-án.
A dinasztia
Dr. Székely Ernő járási tiszti főorvos nevezetes szentgotthárdi orvosdinasztia tagja, közel 50 éven át volt városunk egészségügyének meghatározó egyénisége. Apja, dr. Schlesinger Ármin (1849-1912) 1880-ban költözött Szentgotthárdra, orvosként ellátta a település és az Erzsébet Kórház betegeit. Ő lett a szentgotthárdi járás első kinevezett tisztiorvosa.
A háború alatt
Fia, Ernő a 4 szentgotthárdi algimnáziumi év után, Szombathelyen folytatta tanulmányait a Katolikus Gimnáziumban, ahol sikeres érettségit tett. 1900-ban a nevét Székelyre magyarosította. Orvosi diplomát Budapesten szerzett 1908-ban, gyakorlóéveit fővárosi kórházakban töltötte, 1911-ben tért vissza szülőhelyére. 1913-tól körorvosként és üzemorvosként praktizált Szentgotthárdon.
Az I. világháború alatt 3 éven át az orosz hadszíntéren szolgált a császári és királyi 83. gyalogezrednél és a 27-es hadtestnél mint zászlóaljfőnök. Érdemeit több kitüntetéssel ismerték el: Koronás Arany Érdemkereszt, Károly Csapat Érdemkereszt, II. oszt. Vöröskereszt Díszjelvény. Az Ottomán Vasfélhold kitüntetést az isztambuli kórházban végzett lelkiismeretes orvosi munkájáért kapta 1917-ben.
Kör- és üzemorvos
A háború után visszatért szülővárosába. Tevékenységi körébe beletartozott a körorvosi, üzemorvosi, iskolaorvosi munkája, és a gimnáziumban egészségtan tanári feladatokat is vállalt. 1919-ben feleségül vette Magyary Annát, 5 gyermekük született: Piroska, Anna, Ernő, Mária és Erzsébet.
1920-tól a helyi Tűzoltó-egylet, 1927-től a Munkásbiztosító orvosi feladatait is ellátta. 1925-ben tett tisztiorvosi vizsgát, a következő évben kinevezték a szentgotthárdi járás tiszti főorvosának. E minőségében feladata volt a járás közegészségügyének felügyelete: az ivóvíz, az élelmiszerek, a lakások, az iparműhelyek, az iskolák közegészségügyi követelményeinek megállapítása és ellenőrzése, az orvosi, gyógyszerészi, szülésznői és halottkémi szolgálat előírásának betartatása, a vasutak közegészségügyi helyzetének ellenőrzése, a kuruzslás megakadályozása.
Tiszti főorvos
Tiszti főorvosi tevékenysége mellett gyógyító orvosként is tevékenykedett, dr. Frühwald István körorvossal egymást helyettesítették a szabadságuk idején. Járási főorvosként támogatta az Iskolaszanatórium alapítását 1929-ben, és kezdeményezte az Egészségház létrehozását a Hunyadi úton. 1956-tól – már nyugdíjasan – a Szociális Otthon főorvosa lett. Munkájával jelentősen hozzájárult városunk egészségügyének fejlődéséhez. 1960-ban halt meg, sírja a szentgotthárdi temetőben van.
Fia, ifjabb dr. Székely Ernő (1927-2015) tüdőgyógyász szakorvosként folytatta az orvosi hivatást, orvos-igazgatóként vezette a Rehabilitációs Kórházat, szolgálta Szentgotthárd egészségügyét.
Köszönjük a Székely Gábor és Székely Ákos által rendelkezésre bocsátott fényképeket és dokumentumokat.
Pável Ágoston vend (szlovén) családban született 1886. augusztus 28-án Vashidegkúton (ma Cankova). Származását később sem tagadta meg, büszkén vállalta kettős identitását. Az ifjú Ágoston elemi iskoláit Cankován végezte, gimnáziumba Szentgotthárdra került. Itt végezte a gimnáziumban első négy osztályát. Kosztos diákként élt a városban, érettségi vizsgát azonban már a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban tett. 1911-ben szerzett magyar-latin szakos tanári diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
A fiatal tanár Benkő Irént vette feleségül 1914-ben, s a szentgotthárdi barokk templomban fogadtak egymásnak örök hűséget.
Pável Ágoston, a tudós tanár
Pável Ágoston először Tordán, majd Dombóváron tanított, 1920-tól haláláig a szombathelyi leány majd fiú gimnázium tanára volt. Magát mindig is tanárnak tartotta. A tudós tanár munkája során tanulók generációit oktatta a nyelvek, a népek irodalmi értékeinek megőrzésére, továbbadására.
Nyelvészeti, irodalmi munkássága
1913-ban doktori címet szerzett. Bölcsészdoktori diplomáját szülőfaluja szlovén nyelvjárása hangtanáról írta A vashidegkúti szlovén nyelvjárás hangtana címmel, majd 1942-ben a Vend nyelvtant (nyomtatásban csak 2013-ban jelent meg).
Pável Ágoston nyelvész, néprajzkutató, költő, könyvtár- és múzeumszervező tanári hivatása mellett a szombathelyi Kultúrpalotában megkezdte a városi könyvtár felújítását, rendszerezését, igazgatását. 1924-től haláláig a szombathelyi múzeum könyvtárának őre volt. Tevékenysége alatt kategorizálták a könyveket.
Irodalmi munkássága is jelentős. A szlovén népköltészet és irodalom jeles alakjait ismertette meg a magyar olvasókkal fordításaiban. Önálló kötetként szépirodalmi alkotásai is megjelentek: A Vak völgy ölén így zsolozsmázok című verseskötete 1933-ban, a Felgyújtott erdő 1936-ban. 1976-ban válogatott műfordításai és versei is megjelentek.
Pável Ágoston, a néprajzkutató
Nyelvészeti és irodalmi munkássága mellett néprajzi anyagot gyűjtött, elsősorban az Őrségben és a Vendvidéken. 1928 és 1946 között a Vasvármegyei múzeumot és néprajzi tárát vezette. Tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak. 1927-ben jelent meg a Nyílt tűzhelyű konyhák a hazai szlovénoknál, 1942-ben a Rigászás a Vendvidéken és az Őrségben című munkája a Néprajzi Értesítőben, 1936-ban az Őrségi képek tanulmánya a Vasi Szemlében.
Tudományszervező tevékenysége
1933-ban megalapította a Vasvármegyei Múzeumbarátok Egyesületét. A köré szerveződő agilis mag határozta el a Vasi Szemle című folyóirat alapítását. Pável Ágostonban megvolt a megfelelő vízió, kitartás és együttműködési készség a folyóirat működtetéséhez. Főszerkesztőként megteremtette a kiadás anyagi alapját előfizetések szervezésével. Mozgósította személyes, szakmai és baráti kapcsolatait, s megyén kívüli kutatókat is igyekezett megnyerni szerzőként. Pável Ágoston sokat tett azért, hogy a különböző világnézetű embereket közös nevezőre hozza.
Egész életében Vas megye kulturális és tudományos fejlődéséért küzdött, fáradhatatlanul alkotott. Már gyerekként is kiválóságra törekedett, s felnőtt életében sem – szerteágazó tevékenysége mellett – elégedett meg a kiválónál szerényebb teljesítménnyel. Példaképül állhat a mai ifjúság előtt.
Fiatalon, 1946. január 2-án hunyt el. A szombathelyi Szent Kvirin Szalézi templomban nyugszik. Emlékét Vashidegkúton, Szentgotthárdon és Szombathelyen is őrzik. Szobra áll Felsőszölnökön, Cankován, iskolát, múzeumot, lakótelepet is neveztek el róla.
Boldog Brenner János (1931-1957)
Brenner János 1931. december 27-én született Szombathelyen. Alig hat évesen, az elemi iskolában szervezett színi előadáson maga vállalkozott Szent Tarzíciusz, az Oltáriszentséget saját testével védelmező vértanú szerepére. A diákként kitűnő tanuló már a gimnáziumi éveit követően elkötelezte magát és jelentkezett a ciszterci rendbe. „Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek!” – írta már ekkor LELKI naplójába. Tizenkilenc évesen tette le első fogadalmát, majd 1955. június 19-én szentelték pappá.
A közösségi ember
Szentgotthárd második kerületében, Rábakethelyen kapott kápláni megbízatást. A plébánia szolgálta ki a környező falvak egyházközösségeit is. A helyiek hamar megszerették. Különösen a fiatalok rajongtak érte, nem csak hittanórát tartott nekik, hanem játszott és sportolt is velük: rendszeresen beállt közéjük futballozni, télen kismotorjával a szánkójukat is húzatta. A visszaemlékezések szerint vidám, barátságos és aktív közösségi élet bontakozott ki a kethelyi plébánia környékén, a gyerekek alig várták, hogy találkozhassanak János atyával. "Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek odamenni, ahol ő volt, és hallgatni a szavát. Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. (..) Ő nem tudott elmenni ember mellett úgy, hogy meg ne állt volna, és akár csak két szót ne szólt volna hozzá."
A végzetes éjszaka
Egyre több embert nyert meg a hitnek, ami a kommunista hatalomnak is feltűnt. El akarták helyeztetni, de miután ezt a püspök Brenner tudomására hozta, ő csak annyit mondott: "Nem félek, szívesen maradok." A püspök kiállt mellette, maradt Rábakethelyen, annak ellenére is, hogy az állami egyházügyi megbízott következményeket helyezett kilátásba. Első alkalommal fahasábokat dobáltak elé az erdőből, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról. Ezeket még ki tudta kerülni. Tudta, veszélyben van, mégis ugyanolyan odaadással végezte tovább lelkipásztori munkáját. Az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjszaka már végzetesnek bizonyult számára. Éjfél körül egy fiatalember zörgetett be a plébániára azzal, hogy a Zsidán élő, súlyos beteg nagybátyjának adja fel az utolsó kenetet. János atya a rövidebb, dombtetőn keresztül vezető sötét gyalogúton indult el, zseblámpával. Néhány méter után igazoltatás céljával megállították és megtámadták. Ekkor még sikerült elmenekülnie és elbújnia. Később folytatta útját a beteghez, ám a beteg háza közelében elkapták és rengeteg késszúrással megölték. Amikor rátaláltak a zsidai iskola mögött, még élt, keze szorította az Oltáriszentséget tartalmazó táskát.
A nyomozás
A nyomozás során több vádat is felhoztak ellene, amit esetleg rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A híres Kántor nyomozókutyát is bevetették, aki a kethelyi iskola előtt a csoportokba állított lakosságot szaglászta végig. Kántor a nyomozókat egy zsidai férfihoz vezette, akit aztán halálra is ítéltek, végül a Legfelsőbb Bíróság felmentette. Később azt a fiút ítélték el, aki a káplánt elcsalta a plébániáról.
A nyomokból, a felvett boncolási jegyzőkönyvből és az azóta tett vallomásokból ma már tudni lehet, hogy támadói többen voltak: szombathelyi ávósok, egy helyi rendőr és helyi pártemberek. Nemcsak többszörösen megkéselték, de durván fejbe verték, nyakát megtaposták, végül egy kúthoz vonszolták, bár alkalmuk már nem volt beledobni.
A vértanú
A vértanú papról a szocializmus évtizedei alatt nyilvánosan nem lehetett megemlékezni. A rendszerváltozás után emlékkeresztet állítottak a gyilkosság helyszínétől néhány méterre, illetve emlékkápolna épült azon a helyen, ahol utolsó útja haladt - ugyanitt zarándokutat is kialakítottak.
Még diákkorában, az egyik magyar dolgozatát ezzel a mondattal fejezte be: „Ép testben, ép lélek.” Az államosított iskola magyartanára kíméletlenül aláhúzta a LÉLEK szót, és piros tollal kérdőjelet tett: „Hol van?” Az érdemjegyét pedig lerontotta. Brenner János nem csak rövidre szabott életével, de vértanúságával is bebizonyította, hogy a LÉLEK és a hit, a jószándék és a szeretet képes felülemelkedni a sötétségen és a reménytelenségen.
Boldoggá avatását tízezrek ünnepelték 2018-ban.
- Molnár Piroska
- Csuk Ferenc
- Katona Beáta
- Horváth Zsuzsanna
- Talabér Lászlóné
- dr. Gábor László
- dr. Frank Róza
- Gueth László
Grafika: Csejtei Péter
