Volt egyszer egy "Vasfüggöny"!
A múlt emlékei egyre inkább elhalványulnak. Sokan ma már nincsenek tisztában azzal sem, hogy mit jelentett a vasfüggöny. Régen, a szocializmus idején nem lehetett csak úgy átmenni az államhatáron. A mai fiatal generáció azt sem tudja, hogy voltak olyan évek, amikor útlevéllel sem lehetett külföldre utazni, és voltak olyanok is sokan, akik nem is kaphattak útlevelet. Magyarország is többek között így próbálta megakadályozni az ország elhagyását. A mai nemzedékek már azt tapasztalják, hogy megszűnt a határellenőrzés a legtöbb európai ország között. Így szükség van arra, hogy a régi történéseket és azok hátterét az utókor számára megmutassuk.
Jelen kiállítás is erre vállalkozott, hogy tablókon keresztül tájékoztasson, a vitrinekben néhány témával kapcsolatos könyv került elhelyezésre, valamint tárgyi emlékek bemutatásán keresztül (fa- és műanyag akna, TBK, H-63 jelzőkészülék, rakétakilövő, szögesdrót) adjon képet az egykori vasfüggönyről, amely a II. világháborútól - 1989-ig Európa természetellenes megosztásához vezetett. Továbbá szóljon arról a határőrizetről is, amely emberek generációit választotta el egymástól az európai földrészen. Fontos, hogy őszintén, nyíltan tudjunk beszélni róla 36 évvel az események után.
Mi is volt ez a vasfüggöny?
A 20. század második felében kiépített akadályrendszer a nyugati és a szocialista országok között, amely a két tábort fizikailag is elválasztotta egymástól. Tágabb értelmezésben ideológiai és szellemi választóvonal a nyugat-kelet demokratikus és totális rendszerei között. A kifejezés Churchill brit politikushoz köthető (1946), aki a két világrendszert elválasztó határvonalra utalt, amely 1800 km hosszú és 8 országot érint. Bejelentése 1949-től valóra vált Magyarországon. A vasfüggöny nem más, mint a magyar határt nyugat és dél felé hermetikusan elzáró akadály öv. A szögesdrót-akadályból, aknamezőből és magaslati figyelőhelyekből álló műszaki zár, amely a szovjet érdekszférába került közép- és kelet európai országok népességének nyugatra irányuló, szabad mozgását ellenőrző, korlátozó és később azt megakadályozó céllal jött létre. A vasfüggöny kiépítésében és kiszolgálásában a Határőrségnek fő szerep jutott, amely a mindenkori politikai elvárásoknak megfelelően teljesítette ezzel kapcsolatos feladatait.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Határőrség nem törvényalkotó, hanem a törvényeket végrehajtó szerv volt. A határőr szolgálat mindig nehéz és megerőltető szolgálat volt. A tiltott határsértési kísérletek 1989-ig folyamatosan bűncselekménynek minősültek, tűzparancs volt érvényben a 80-as évekig (megfelelő korlátozásokkal), és ennek megfelelő jogi eljárást vontak maguk után. Az 1945-ben megalakult demokratikus Határőrség 2007-ig végezte a törvényi és jogszabályi előírásoknak megfelelően az államhatár őrzésével és védelmével, a határforgalom ellenőrzésével, és a határrend fenntartásával kapcsolatos feladatait.
A magyarországi vasfüggöny időszaka 1949-től-1989-ig tartott. 40 éven át működött. Ezt az időszakot három szakaszra bonthatjuk.
- Első szakasz: 1949-1956
- A második szakasz 1957-1965
- A harmadik pedig 1965-1989 - Az utóbbi két szakasz között van átfedés.
1. A vasfüggöny első szakasza (1949-1956)
A nyugati és a déli határszélen az igen erős méreteket öltő illegális határforgalom és nagyfokú csempészés megakadályozása érdekében, az eddig is meglévő műszaki zár megerősítésével, drótakadályok, aknamezők és magasfigyelők telepítésével kezdődött el a vasfüggöny kiépítése, azzal a céllal, hogy a két határszakaszt tökéletesen lezárják. A vasfüggöny nemcsak a telepített aknamezőt foglalta magában, hanem a hozzá tartozó műszaki berendezéseket és korlátozó intézkedéseket is. A korlátozó intézkedések alatt a határsértők elleni fegyverhasználatot, valamint a határterületre való belépés korlátozását kell érteni. A vasfüggönyt a határkövektől az ország belseje felé haladva építették ki 1949-től kezdődően, mindkét határszakaszon. Az aknamező telepítését a Honvédség műszaki alakulatai hajtották végre. A határzár egy 50-100 méter széles szakaszt jelentett. A műszaki határzár gerincét egymástól 4 méter távolságra faoszlopokon álló 1,5 méter magas szögesdrót kerítés alkotta. A kerítés honi oldalán lettek favázú taposóaknák telepítve (4 méter szélességben), mellette nyomsáv, majd járőr csapás volt. A telepítés során több haláleset és súlyos sérülés történt. A letelepített aknamezőn rendszeresek voltak a határesemények: aknarobbanások, sebesülések. A legtöbb aknarobbanást azonban állatok okozták. Az aknák embertelenek voltak, és rendkívül sok áldozatot szedtek. Sajnos az aknamező veszélyei a határsértőket, csempészeket nem igen tántorították el a szándékuktól. Pl.: 1953 első félévben kifelé 178, befelé 293 határsértő mozgását regisztrálták. Az évek során az aknák 30 százaléka robbant fel vadak által, 30 százaléka hatástalanná vált, mivel a fatestű aknák elkorhadtak, karbantartás hiányában elöregedtek.
1951-ben bevezetésre került osztrák és jugoszláv viszonylatban a 15 km széles Határövezet, amely az államhatárral párhuzamos területsáv volt. Ez az adminisztratív szigorítás ezeken a területeken élők mozgási lehetőségeit nagymértékben korlátozta.
Az aknazár kiváltására már 1953-ban a Határőrség részéről több újítási javaslat is megfogalmazódott. Az ötvenes évek közepére enyhült a nemzetközi helyzet. Javult Jugoszláviával a viszony, Ausztriából kivonultak a szovjet csapatok, az ország semleges lett. De az osztrák-magyar viszony javulását akadályozta a műszaki zár. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1956 nyarán utasítást adott a magyar-osztrák határszakaszon az aknamező és a műszaki zár felszámolására. Az aknamezőt szeptemberig felszámolták. A déli határ mentén szintén felszedték az aknamezőt, sőt ott a határövezetet is megszüntették.
2. A vasfüggöny második szakasza (1957-1965):
Milyen volt az 1956. októberi forradalmi események hatása a határ őrzésére? Az osztrák határszakaszon többszörösére nőtt az országot elhagyók száma. Mintegy 200 ezer magyar állampolgár távozott külföldre az ország belsejéből, de a határterületi lakosság köréből is. Felborult a határrend, a határőrizet elvesztette jelentőségét. Az őrsök személyi állománya magára maradt. Intézkedések híján tétlenül nézték a kiáramló embertömeget, akadályt nem gördítettek a távozók felé. A megalakuló új politikai vezetés és a kormány túl korainak ítélte az 1956-os aknamező felszedését. A nagy létszámú disszidálás miatt átértékelte a műszaki zár szerepét és a visszaállítás, azaz az aknamező újbóli lerakása mellett döntött.
Újból megkezdődött az aknatelepítés, melyet ismét a Honvédség műszaki alakulatai végeztek. A telepítés a határvonal mellett történt. Az új műszaki zár első eleme az előzőtől nagyobb, két és fél méteres szögesdrót kerítés volt. A faoszlopok helyett egymástól 4 méterre vasbeton oszlopok kerültek. A második elem az aknamező volt, a külső kerítéstől 1 méter szélességben. A faaknákat felváltotta a bakelit akna (érintő és taposó aknák). Az aknamező után következett a nyomsáv, az előzőekhez hasonló módon, majd egy vadkerítés is telepítésre került. Az új műszaki és aknazár megnehezítette, de nem tette lehetetlenné a határsértések elkövetését. Főként a határ mellett élők kísérelték meg az aknazár leküzdését, de az itt lakók segítséget nyújtottak az ország mélységéből érkezőknek is. Sokan szenvedtek súlyos sérüléseket, de halálesetek is előfordultak szép számmal. Helyileg két esetet is megemlítenék (a rábafüzesi parancsnokhelyettes tiszt és egy műszaki tiszthelyettes). A leggyakoribb elkövetési módszer létra használatával történt. A kísérletet úgy valósították meg, hogy a létrát (mivel keskeny sávról volt szó) az aknamező felett neki támasztották a külső műszaki zár oszlopának, és ezen keresztül jutottak át (Nemesmedves).
A biztonság fokozása érdekében 1964-ben bevezetésre került egy új műszaki eszköz a H-63 hordozható jelzőkészülék. Egy 1963-as aknamezőről szóló jelentésben megtudhatjuk, hogy az aknákból a kedvezőtlen időjárás miatt, több mint 3000 darab felrobbant, a tavaszi áradás 328 db aknát átmosott osztrák területre. Az idő vasfoga időközben kikezdte a földbe telepített aknákat, újból felvetődött a további sorsuk. A politikai és BM (HŐR) vezetés is kereste a megoldásokat az aknamező kiváltására. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az osztrákokkal való jó kapcsolatoknak újból akadálya lehet a műszaki zár, az aknamező.
Szovjet mintára elkezdődött az új technikai rendszer az SZ-100 kipróbálása. Megállapították, hogy megépítésének költségei alacsonyabbak az aknamező felújításánál. A Politikai Bizottság 1965. május 11-én hozott határozatot az aknamező felszedéséről, és az SZ-100 elektromos jelzőrendszer megépítéséről. Innentől a brutális aknamező napjai meg voltak számlálva. Ettől lényegesen humánusabb eszköznek bizonyult az EJR (elektromos jelzőrendszer). Gyengeáram folyt a vezetékekben, és az évek során nem okozott egyetlen halálos balesetet vagy sérülést sem. Meg kell említenem, hogy az 1948-as évben kiadott törvényben az általános hadkötelezettség időtartamának meghatározása úgy szólt, hogy legfeljebb 3 év lehet. Ez állományonként változott. A Határőrségnél szolgálókat az 50-es években 36 hónapra, a 60-as évtizedben jellemzően 27 hónapra vonultatták be. Az 1976-os törvény egységesen 24 hónapban maximálta a szolgálat idejét. Az ország nyugati határszakaszára csak megbízható személyeket vonultattak be sorkatonai szolgálatra. Széleskörű ellenőrzés vizsgálta a megbízhatóságot, amely a 80-as évek végéig fennállt.
3. A vasfüggöny harmadik szakasza (1965-1989):
A 60-as évek végén (és még hosszú éveken át), amikor az aknamezőt a nyugati határszakaszon a szovjet mintájú EJR váltotta fel, erősen élt a politikai akarat, mindenáron megakadályozni a tiltott határátlépéseket. Az EJR (SZ-100) a Határőrség csodafegyvere volt, a köztudatban misztikusnak számított, növelve erejét és hatásfokát. Az EJR megépítése hatalmas munkával járt, amit egy tabló is bemutat. Fel kellett számolni az előző kerítéseket és az aknamezőt. Elő kellett készíteni az új nyomvonalat, széles sávban erdőt kellett irtani, területeket kellett kisajátítani, meg kellett építeni a jelző kerítést, a jeltovábbító hálózatot, létre kellett hozni a nyomsávot, továbbá jó minőségű földutat a kerítés teljes hosszában, hogy a járőrök gyorsan meg tudják közelíteni az esemény helyszínét (37 vagonban érkezett a felszerelés Szentgotthárdra és Körmendre). A rendszer fontos eleme volt, hogy az előző változatokkal ellentétben a jelző kerítés nem a határvonalra épült, hanem beljebb telepítették 0.5-2 km-re a határvonaltól. Így, ha valaki átverekedte magát a szögesdrótakadályon, jóval hosszabb utat kellett megtenni, hogy elérje a határvonalat. Az aknazár felszedése és az EJR építése párhuzamosan történt. Az aknazár felszedése 1971-ben fejeződött be. Megszűnt nyugaton is a határövezet, de helyette lett a határsáv. Az aknarobbanások legtöbb áldozata az aknamentesítést végző műszaki alakulatok soraiból került ki.
Az EJR 1965-1970 között teljesen kiépült. Az osztrák szakaszt 91 őrs őrizte akkoriban, őrsönként 60-80 határőrrel. Egy-egy őrshöz 6-8 km határszakasz tartozott. Az elektromos jelzőrendszer 2 méter magas betonoszlopokból, közte 24 dróthuzalból álló berendezés volt. A jelzőrendszert egy vagy két oldalon vadfogó kerítés szegélyezte, előtte a határsávban a nyomsáv kanyargott. A rendszer hossza 248,7 km. Rajkától Alsószölnökig (Felsőszölnök térségében 7.5 km hosszan nem javasolták, mert a határőrizeti helyzet nem indokolta). Sajnálatos tény, hogy 33 lakott települést teljesen bezártak az EJR és államhatár közé (Nemesmedves, Rábafüzes). Ezen lakosok és a hozzájuk látogató állampolgárok mozgása korlátozásra került, amely hátrányosan érintette őket. Határsávba érvényes engedéllyel közlekedhettek, gazdasági kapukon keresztül (123 épült), ellenőrzés mellett. A határra vezető főutakon nem volt kiépítve, megszakítások voltak, amelyeknél állandó váltású járőrök teljesítettek szolgálatot. Az EJR felépítése: A honi oldalról indulva vadfogó kerítés, jelzőrendszer, hírvezeték sáv, járőr út, nyomsáv, előterep, külső kerítés. A rendszer műszaki vázlata tablón is látható.
Az EJR része volt még a Kiparisz központ, sziréna és kiegészítőül a H-63 jelzőkészülék. A kerítésbe kisfeszültségű áramot (24 Volt) vezettek. Amennyiben a kerítés drótjai összeértek, vagy ha elvágták azokat, az őrsi központban lámpák gyulladtak ki, visító hangok törtek elő, riadózott az adott őrs állománya. A kerítést 4-500 méteres szektorokra osztották, és az őrsön látni lehetett (lámpák, villogó jelek) hol történt az esemény. Az őrsök folyamatos készenlétben álltak, hogy jelzésre minél gyorsabban lezárják a területet, és elfogják a határsértőt. A rendszer azonban nem volt képes azonosítani, hogy ember, vagy állat okozta a jelzést. A vadfogó háló ellenére, a riasztások nagy részét a kerítésnek ütköző állatok okozták. A kerítés csak jelzett, az elfogás a határon szolgáló járőrökre hárult. Az ellenállás változásának oka lehetett technikai, időjárási, vadak által okozott, de természetesen ember okozta esemény is.
Pl.: 1986-ban a több ezer jelzésből mind összesen 44 bizonyult valódi határsértési kísérletnek, miközben az őrsök állományának valamennyit ellenőrizni kellett. A leküzdés leggyakoribb módjai, létra használata, a drótok szétfeszítése, aláásás. Volt visszatartó ereje is, hisz főként a kezdeti időszakban az emberek azt gondolták, hogy magasfeszültség van benne. Az EJR meglétéig a Határőrség kb. 95 százalékos eredményességgel őrizte az államhatárt. Kiszolgálásához iszonyú létszámra volt szükség, mivel rendszeresek voltak a razziariadók, amikor jelzéskor, 3-5 fős kutyával megerősített ŰCS (Üldöző Csoport) vonult ki, járművel megerősítve. Az érintett határszakasz lezárására ZÁCS (Záró csoport) indult, sokszor az őrsön bent levő egész állománnyal, leggyakrabban persze éjszaka, akár többször is. A gyakori jelzés, a többször megszakított pihenő jelentős fizikai, pszichikai megterhelést jelentett a személyi állomány számára, de a rendszer fenntartása is komoly költségvonzattal járt. A határőr szolgálat megkövetelte, hogy esőben, sárban, zimankós időben vagy forró nyárban egyaránt kint a terepen is helytálljanak a határőrök. A rendszer jellege szakmailag jó zárhatóságot biztosított, mivel nagy pontossággal jelezte a határsértők áthaladását, ez módot adott a gyors és megfelelő intézkedésekre, de folyamatos karbantartást igényelt. Ahol a határsáv keskeny volt, járőrházak kerültek felépítésre a jelzőrendszeren belül (Szentgotthárd). Ott éjszakánként külön járőrök pihentek, ők szükség esetén gyorsan el tudták foglalni a kijelölt zárási helyüket.
A 80-as évek közepére komoly műszaki jellegű problémákkal nézett szembe a Határőrség, hiszen a jelzőrendszer elöregedett. Az állatok által kiváltott téves riasztások nagy száma is, egyre inkább megkérdőjelezte a teljes határőrizeti koncepció megbízhatóságát és hatékonyságát. A jelzőrendszer a 80-as évek végére erkölcsileg, technikailag és politikailag is elavult. A Határőrség vezetése a rendszer felújítása helyett, annak megszüntetésében gondolkodott. Ehhez hozzájárult az a politikai fordulat is, amely az akkori magyar kormány gondolkodásában ment végre. Ennek jelentőségét Gorbacsov vagy nem ismerte fel, vagy nem akarta tudomásul venni. Azt sem lehetett tudni, hogyan fog reagálni a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok parancsnoka (Burlakov vezérezredes), aki 60 ezer itt állomásozó szovjet katona felett rendelkezett. Az EJR elbontása szempontjából meghatározó volt az OPK (Határőrség Országos Parancsnoka) jelentés (1987.10.06.) a BM (Belügyminisztérium) felé.
Az OPK ezen jelentésével történelmi tettet hajtott végre azzal, hogy felvállalta a rendszer bontását. A belügyi vezetés is a bontás mellé állt. Sikerült megszerezni a határra látogató Honvédelmi Bizottság támogatását (1988), majd Pozsgai Imre államminiszter támogatását is. „A műszaki határzár mind történelmileg, mind politikailag, mind műszakilag túlélte önmagát!" 1989 tavaszán az MSZMP Politikai Bizottsága is áldását adta a rendszer felszámolásához. A kormánydöntés azonban hiányzott (május 17). A Miniszterelnök ennek ellenére már tavasszal utasította a BM-et, hogy a jó idő beálltával kezdjék meg a rendszer bontását. A BM szóbeli utasítására látott neki a Határőrség a bontás megszervezésének. Május 2-án nyilvános bontásra és nemzetközi sajtótájékoztatóra került sor Hegyeshalomban, ahol bejelentették a harmadik vasfüggöny leszerelésének megkezdését. Ezzel együtt és egy időben (10 órakor) más helyszíneken, s így Rábafüzesen is sor került a bontásra. Ez innentől kezdve folyamatos volt. Így adódott, hogy amikor ünnepélyes drótátvágásra került sor (június 27-én) Sopron környékén a két ország KÜM (a két ország külügyminisztere = osztrák és magyar) részéről, ott már a rendszert nagy részben felszedték, így a kijelölt helyszínen új szögesdrótot kellett felhúzni. A határt persze továbbra is kellett őrizni, de nem úgy, ahogy eddig.
A vasfüggöny bontásának folyamatában a Határőrség kezdeményező szerepet játszott. A rendszer bontásában reformerként viselkedett, ezzel nagyon sok konfliktust kikerült és érdemeket szerzett abban, hogy a történelmi időkben a nyugati határ nem vált csatamezővé.
A rendszerváltás folyamatában meghatározó volt még a menekültek újszerű kezelése, főleg a Romániából érkezett magyar nemzetiségűek esetében. Erre született megoldásként, hogy 1989. június 13-án csatlakoztunk a Genfi Menekültügyi Konvencióhoz.
Ez ugyanakkor nem adott lehetőséget az ekkor már tömegesen itt lévő és nyugatra távozni kívánó NDK állampolgároknak. Tömeges határsértési kísérletek történtek részükről. Az EJR felszedése katalizátorként hatott az NDK-ban, az állam Magyarországon keresztül történő elhagyására. Erre 1989. szeptember 11-én került sor, amikor hazánk megnyitotta a nyugati határátkelőket, és kiengedte az NDK állampolgárokat.
E lépést azonban megelőzte még az aug. 19-i Páneurópai piknik. Hazánk a keleti tömb első országa volt, amely megnyitotta nyugati határát és hozzájárult az Európát szétszabdaló vasfüggöny lebontásához.
A vasfüggöny, határsáv, a határövezet okozta sebek, lassan bár, de behegedni látszanak. A magyar lakosok nap mint nap útlevél-ellenőrzés nélkül járnak át a szomszédos Ausztriába dolgozni, vásárolni, tanulni. A ki- és beutazás során már nem is látják, hol húzódott az egykori EJR, s már nem kell megállni a határátkelőn, hanem lassítva, ellenőrzés nélkül léphetnek át a határon. Az egykori határsávban lévő földek visszakerültek tulajdonosaikhoz. Amennyiben a volt határsávba tévedünk, akkor a fák kérgein ott láthatjuk a korabeli határőr járőrök kéznyomait. „Itt őriztem a határt 1970-72 között K. L.” Ugyanígy őrzik a levéltárak e korszak eseményeit és titkait, az aknamezők térképeit, a megtörtént események leírását.
Szentgotthárd, 2025. október 3.
Székely László
nyá. hőr. alezredes
